Savage – A nő bajjal jár
Tudtam, hogy valamit tenni kell, mert közeledni látszott Stella ámokfutásának nagyon csúnya befejezése, és úgy véltem, hogy semmiképpen nem lenne szép dolog, ha vérfürdőt rendeznénk a város utcáin. Ráadásul fényes nappal.
– Hé, kislány! – szólítottam meg kedvesen mosolyogva az alkalmi sofőrömet. – Elárulná, hová rohan ennyire? A vesztünkbe? Vagy egyszerűen csak szárnyakat adott magának a betétje?! Mi történt?
– Na, ide figyeljen, maga érzéketlen tuskó! – darálta a nő levegővétel nélkül. – Valóban kíváncsi arra, hová megyek? Mivel eddig maga válaszra sem méltatott, elhajtok a folyópartra. Ott beleeresztek abba a hülye fejébe egy egész tárat, elképzelhető, hogy újratöltök, aztán rákötözöm a bokájára a pótkereket, végül a slusszpoén az lesz, ha ebben az állapotában megúsztatom!
– Hoppá! – csettintettem a nyelvemmel. – Kibújt az úrilány a bőréből…
– Hagyja már abba ezt az állandó szemtelenkedést, maga utolsó tapló! Szerintem semmi máshoz nem ért… Mondja, miért jó az magának, hogy egyfolytában másokat baszogat?!
– Mi az, hogy másokat? Momentán maga az egyetlen, akit szívesen baszogatnék. De hívhatom például szeretkezésnek is, az mégiscsak szebben hangzik, nem? Egyébként szeretném felhomályosítani, hogy most szörnyen mellétrafált. A nyomozáson kívül nem sok mindenhez értek, de főzni például tudok, állítólag nem is rosszul. Sört is tudok csapolni, párszor már próbáltam. És kedves is tudok lenni, ha akarok. Magához tudnék az lenni, mert alapvetően szimpatikus. Csak tudnám feledni az idegességéből adódó kitöréseit! Olyan, mint egy szunnyadó tűzhányó. Persze senki sem tökéletes, a nők meg végképp nem mondhatók annak. Náluk ez genetikailag kódolt. Mármint a hisztériára való hajlam.
– Mit mond?! – tiport a fékre Stella.
Én meg teljes erőből megfejeltem a szélvédőt. A homlokom azon nyomban akkorára dagadt, mint egy kemencében sült házi cipó, de mindez nem különösebben zavart, mert elértem, hogy a nő még inkább elszörnyedjen tőlem. Ha lúd, hát legyen kövér, gondoltam, annak szép a mája… Plusz a fájdalmaim ellenére élveztem nézni, amint dühösen perel velem. Még ez is jól állt neki.
– Mi baja van velünk? Ha nem lennénk, akkor vajon ki hozná a világra azt a sok felfuvalkodott, szexmániás, öntelt hólyagot, akinek neve férfi?!
– Hagyjuk már ezt a süket feminista dumát! Ez bullshit! Már az óvodában megtanultam, hogy a gyereket a gólya hozza.
– Ne kerülje ki a kérdésemet! És legalább most ne humorizáljon velem, nem vagyok olyan kedvemben, hogy erre vevő legyek!
– Na, jól van – könyörültem meg rajta, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez számára nem sok jóval kecsegtetett, ugyanis elhatároztam, hogy innentől kezdve megindítom ellene az előre megfontolt szándékkal kitervelt mentális terrort, esetünkben a lélektani hadviselés azon formáját, amikor is egy speciális, kizárólag nőnemű egyedekből álló embercsoport egyik tagját szembesítik azzal a ténnyel, hogy mennyire tökéletlen csapat is az, amelyhez tartozik. – Tudja, összességében nekem nem okoz gondot az, hogy a nők pontosan ugyanazt a szén-monoxiddal és más trutyival dúsított levegőt pusztítják, mint én.
A probléma gyökerét egy Asthenius Conan nevű gondolkodó definiálta egyszer, aki természetesen hozzám hasonlóan férfi. Az általa megfogalmazott tézis egy rasszista tömörülés színes bőrűekkel szembeni kiáltványának az újragondolása, és valahogy úgy hangzik, hogy „a nők hülyébbek, mint a delfinek”. A kijelentés valóságtartalmával kapcsolatban természetesen felmerülhetnek bizonyos kritikai észrevételek és ellenérzések, de jellemzően csak a delfinek részéről, no meg a női térfélről…
– Na, ne!!! És a férfiak?! – tajtékzott az ügyfelem. – Mind egy szálig hímsoviniszták, akik meg vannak győződve arról, hogy körülöttük forog a világ, de nők nélkül mégis éhen halnak!
– Tessék… Ez a reakció teljességgel alátámasztja a havi ciklusuk miatt kőkemény frusztrációban szenvedő nőnemű egyedek vitakultúrabeli érettségének teljes hiányáról alkotott elméleteket. Vagy maga ezt nem így látja?
– Tudja, mit látok? Azt, hogy öt röpke perc alatt másodszor is sikerült engem vérig sértenie! Először jön azzal az ostoba, agyonjátszott macsó dumájával, aztán előhúzza a férfiemberek következő kedvelt témáját, a nőgyűlöletet…
– Ez azért nem igaz! Mármint ez a szememre vetett kedvelt téma-dolog – védtem a mundér becsületét. – A pasik listáján ugyanis egy nem túl fejlett élőlény áll központi helyen bármiféle társalgás kapcsán, ez pedig nem más, mint a NŐ. És bármily hihetetlen, én magam is így vagyok ezzel. Bármilyen fejletlen és tökéletlen is, mégis imádjuk, mégis szükség van rá.
– Ááá, hát itt van a kutya elásva! – hördült fel Stella.
– Akkor, nosza, vegyünk elő a csomagtartóból egy lapátot meg egy ásót, aztán hantoljuk ki gyorsan azt a fránya dögöt! Akarom mondani, dogot…
– Nem is tudom megfogalmazni, mi lehet az oka, de tényleg nem igazán vagyok vevő a stílusára meg a humorára.
– Ne is törődjön vele, ezzel nincs egyedül.
– Mindjárt gondoltam – bólintott elégedetten. – Az imént tökéletes mintapéldája volt a férfihordának. A nő, mint szexuális célszerszám… Nem gondolja, hogy megfeledkezett az intellektusunkról?
– Az meg mi a bánat, valami újabb női betegség?! – provokáltam tovább.
– Bunkó! – hangzott a tömör válasz, majd egy újabb cigarettát lökött a szája sarkába. Apró lángnyelv villant, füst terjedt szét az utastérben, és hamarosan egy gázkamrában kezdtem magam érezni.
Egyébként tényleg nem fér a fejembe, hogy miért dohányoznak az emberek. Költséges és egészségtelen. Ráadásul manapság az összes cigisdobozon ott áll a felirat, méghozzá öles betűkkel, hogy aki szívja, az előbb vagy utóbb, de alaposan megszívja.
Sőt, már az általános iskola alsó tagozatában azt sulykolják a nebulók fejébe, hogy ez a káros szenvedély mell- és tüdőrákkal rombolhatja a hódolói szervezetét. A sok hülye persze nem törődik a feléjük intézett intelmekkel, és csak akkor kapnak a fejükhöz, ha meghallják az első ollócsattogásokat…
– A tüdeje hogy van? – érdeklődtem két fulladási roham között.
– Köszöni, jól. Miért? – mélyen beleszívott a cigarettába, majd kifújta a füstöt, ami azon nyomban betöltötte az utasteret.
– Csak úgy. Hogy teljen az idő. Nem hallott arról, hogy már feltalálták az elektromos cigarettát? Lehet, hogy ugyanolyan szar, mint amit most szív, de a passzív dohányosok szempontjából állítólag kevésbé nehezen elviselhető. Egyébként itt szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy bocsánatot kérjek magától, ha valamivel esetleg az érzékeny lelkivilágába gázoltam volna. Mostanában rendesen összeszaporodtak a gondjaim. Három hete megbetegedett az egyik barátom, tíz napja bevonták a jogosítványomat, két órája megismertem magát… Ráadásul ma még bal lábbal is kászálódtam ki az ágyamból.
– Mondja, hogy lehet az, hogy magának barátja is van?
– Joy-Stick nem csak szimplán barát. Több annál. Nélküle nagyon szarul érezném magam. Egyébként a mamámtól kaptam. És kaktusz…
– Micsoda?! Egy kaktusz a barátja? – nevetett fel Stella. – Persze, rögtön gondolhattam volna, hogy valami stikli lehet a dologban! Hisz az nem lenne normális, hogy valami épeszű ember a kötelező udvariasságon túl magával komolyabb, közelebbi kapcsolatba kerüljön. De hogy egy kaktusz… És mi a baja, ha nem titok?
– Semmi különös, egy kicsit túlöntöztem – ráztam meg a fejem.
– Hiába, egy férfinak semmi érzéke nincs a növényekhez. És többnyire a nőkkel sem tudnak bánni. Persze kivételek azért mindig vannak, de cirka annyi, mint jegesmedve a sivatagban. Ne értsen félre, a világért sem szeretném újraéleszteni az imént megszakított civakodásunkat, sőt inkább elismerem, hogy jólesett az iménti sajátos meakulpázása. Ezt nem vártam magától… – nézett kedvesen a szemembe a nő. Örömmel nyugtáztam, hogy látszólag tényleg elfelejtette a szemétláda viselkedésemet, és megbocsátott nekem. A szája mosolyra görbült és felém nyújtotta a kezét. – Kezet rá, hogy ezentúl nem viselkedik velem tetű módra!
– Rendben! – csaptam a markába, majd végre-valahára elárultam neki az általam felkeresni vágyott hely pontos koordinátáit, amit eddig hétpecsétes titokként kezeltem. Valahogy nem tudtam megbízni a bájos Stellában, akiről nyomós okom volt azt feltételezni, hogy zsaru. Az irodámban elhullajtott jelvényen kívül ugyan eddig ezt semmi más nem támasztotta alá, de a gyanú annyira rám telepedett, hogy szinte összeroskadtam képzeletbeli súlya alatt. Így aztán jobb híján várakozó álláspontra helyezkedtem, hátha kibújik az a bizonyos szög a zsákból. Ezzel felfedve a nő kilétét és valós szándékait…
Az író közösség profilja: Mike Smith
Interjú az íróval: Mike Smith
Értékelések
Még nincsenek értékelések.